2.fejezet


Azt mondják, hogy mielőt meghalunk lepereg előttünk az életünk. Én szinte biztos voltam benne, hogy meghalok. Vártam is az életem kockáit, de valahogy nem akartak jönni. Zuhantam lefele és a föld már veszélyes közelségbe került és az életem még mindig nem pergett le elöttem. Egy tiz emeletes bérház 2.emeletén laktam már mióta az eszemet tudom. A 2. emeletről leesni nem olyan sok idő viszon igy is elég nagy sérülések érhetnek. A föld közeleg és én becsukom a szemem várva, hogy becsapódjak a földbe. Igy voltam egy darabig. Legalább 1 percig. És csak vártam, hogy valami történjen. Ahoz nem volt bátorságom, hogy kinyissam a szemem. Csak vártam és füleltem. Csörömpölés hallotam. Nem is tudtam elképzelni, hogy mi lehet az mig ki nem nyitottam a szemem. Lassan óvatosan résnyire nyitottam a szemem. És amit láttam meghökkentő volt. Két fekete ruhás ember karddal viaskodtak. Nagyon szoros lehetett a küzdelem mert hajszál hiján az egyik levágta a másik fejét és ettől visszarettentem. Nem akartam látni, hogy az egyik meghal igy hát nem is figyeltem tovább a harcoló párosra. Inkább próbáltam elterelni a figyelmem. Ahogy egy kicsit félrenéztem láttam, hogy az a bérház amibe én és a családom lakik romokban hever. Csak egy nagy romhalmaz volt és semmi több. Banbán néztem körül a környéken. Mindenhol romok vettek körül. Szörnyű látvány! Az a ház ahol felnőttem romokban hevert. Ez csak álom lehet!! Csak egy rossz álom! Erre gondoltam és kicsordult a könnyem. Végül eljutottam odaáig, hogy nem csak a környéket néztem. Hanem rájöttem arra is, hogy velem mi történhetett. Valószinüleg az a férfi menthettet meg aki a karjaiba tartott. A férfi egyálltalán nem volt átlagos. Piros szeme és fehér haja volt. Ezzel még talán nem is lett volna baj ha a háta mögött nem pillantotam volna meg fehér szárnyakat. Egy ideig gondolkoztam. Nem az nem lehet! De nincs más magyarázat. Kicsit hülyén hangzik, de azt hiszem, hogy ez a férfi egy angyal. Vagy én nem tudom mi! De az biztos, hogy azok az ő szárnyai. Biztos voltam benne, hogy ez egy álom!!! Bizni akartam benne, hogy ez csak egy álom! Ezután elsötétült minden. És most keltem az ébresztő órára. Elég valósnak tünt ez az álom, de biztos, hogy nem volt valós!!!
-Aya fent vagy már?-kérdezi anyám.
-Igen!-mondom álmosan és egy nagyot ásitok.-Ez csak egy álom volt biztos vagyok benne.-suttogom.
-Mit mondtál?-fordul vissza az ajtóba anyám.
-Semmit!-mondtam.
Elindulok az iskolába ésmég mindig nem történik semmi érdekes.
-Ez biztos, hogy csak egy álom volt! Hisz a valóságban nincsenek angyalok és fekete ruhás emberek se harcolnak karddal. Ráadásul a házunk még mindig maszivan áll!-nyugtattam magam gondolatba.
-Aya!! Ha Hó!!! Élsz még?!-kérdezi az egyik barátnőm. Úgy tünik beértem a suliba anélkül, hogy észrevettem volna. Mindegyik barátnőm engem nézett.
-Jól vagyok!!! És igen Saya! Még élek!! Egyébént sziasztok!-mondom és várom mit reagálnak.
-Akkor jól van! Egyébként neked is szia!-mondta Saya. Mindenki köszönt nekem és utána elkezdtek beszélgetni valami másról. Én nem figyelek. Csak az az álom járt a fejemben. Nem tudtam kiverni a fejemből! Valamiért olyan valóságosnak tünt. Mégis ez nem lehet a valóság. Elteltek az óráink és én csak az álmomra tudtam gondolni. Egyszerűen nem ment ki a fejemből annak a szárnyas fiúnak a szép piros szeme. Ez hülyén hangzik, de azt hiszem, hogy nagyon megtetszett az a srác. Még Mikami se nagyon tudott érdekelni ebbe az helyzetbe. Vagyis hát neki is szépek a kék szemei, de valahogy annak a srácnak a szemei annyira magával ragadtak, hogy nem tudtam másra gondolni. Végül kicsengettek az utólsó óráról is! Igazából azt se tudom mi volt az utolsó órám mert annyira nem figyeltem, hogy sejtés fogalmam sincs miről volt szó. Csak siettem ki a teremből és arra a csodálatos fiúra gondoltam mikor az álomképet megzavata Mikami. A nagy álmodozásba véletlenül beléütköztem. Felém fordult és én nem tudtam semmit se mondani. Csak néztem rá mint egy hülye. Aztán elpirultam és elkaptam a tekintettem. Az motyogtam, hogy "bocsi" és gyorsan leléptem. Olyan ciki volt ez az egész, hogy csak úgy égett az arcomon a bőr. Mostmár a lányokkal ülünk a suli előtt és beszélgetünk. Vagyis ők beszélgetnek én meg álmodozom Mikamiról. Csak arra az összeütközésre tudok gondolni.
-Mi van ma veled?-kérdezi Kimiko.
-Mi? Velem? Semmi!!!-mondom és éreztem, hogy teljesen elvörösödtem.
-Ohhh csak nem egy fiúra gondolsz?-kérdezem Saya.
-Ugyan már!-mondom és érzem, hogy egyre vörösödök.
-Persze! Persze!-mondja Kimiko és szélesen mosolyog.
-Szóval, hogy hivják?-kérdezi Nanami.
-Sehogy!!-mondom és érzem, hogy még mindig vörös vagyok. Ha ez még nem lenne elég épp akkor lépet ki a suli kapuján Mikami igy még ha lehet még jobban elvörösödök.
-Na nekünk nyugodtan elmondhatod!-fagat Kimiko.
-Figyi lányok az a srác már azóta minket bámul mióta kijöttünk a suliból!-mondja Saya. Arra nézek amerre mutat és meglátok egy 16 év körüli fiút. Zöld szeme és fekete haja van. Tudom, hogy még soha nem láttam mégis ismerős!!! Észereveszi, hogy mind figyeljük és elindul felénk.
-Nézétek! Felénk jön!! Lehet, hogy el akarja kérni a számoma!-mondja Saya izgatottan.
-Honnan tudod, hogy hozád jön?! Talán ismered?-kérdezi Kimiko.
-Nem! Akkor nem kérné el a számom!-mondja öntelten Saya.
-Honnan veszed, hogy bejössz neki?-kérdezi Nanami.
-Hát mert jól nézek ki!-mondja beképzelten Saya.

-De beképzelt vagy!-mondom mérgesen. Igaz Saya nagyon jól nézett ki. Valószinüleg ő nézett ki a legjobban közölünk, de akkor se kellene ilyen beképzeltnek lenni! Saya nem tudott visszaszólni mert már meg is érkezett a fiú.
-Sziasztok lányok!-mondja.
-Szia!-mondja Saya gyorsan és bájosan. Ilyenkor a hányinger kerülget tőle. Én mindig is egy fiús lány voltam. Nem tudok bájologni! Sokszor van olyan, hogyha egy fiú szemétkedik velem az osztályból akkor veréssel fenyegetőzőm. Igazából a fiú osztálytársaim tartanak is tőlem mert egyszer még 5.-be ellöktem az egyik fiú osztálytársam és úgy esett el, hogy elkezdett vérezni az orra. Mivel az egész jelenetett kevesen látták ezért mindenki azt hitte, hogy behúztam a fiúnak egyet és ettől vérzik az orra. Na, de térjünk vissza a jelenre.
-Hello!-mondja Kimiko.
-Hello!-mondja Nanami.
-Szia!-mondom én és azon töprengek, hogy honnan ismerős ennyire ez a fiú.
-Az én nevem Ratsuki Ren.-mondja.
-Én Satasi Saya vagyok!-siet a válasszal Saya.
-Komatsu Kimiko!-mondja Kimiko.
-Én Manaka Nanami vagyok!-mondja Nanami.
-Én pedig Akayasha Aya!-mondom én.
-Igen mi már találkoztunk Aya!-mondja mosolyogva Ren.
-Igen nekem is rémlik, de mikor?-kérdezem banbán. Ren csak mosolyog.
-Bocsi, de nem ugrik be.-mondom kicsit szégyenlősen. Elég hülyén éreztem magam.
-Tényleg nem emlékszel rám?-kérdezi és továbbra is rendületlenül mosolyog rám.
-Hát... Bocsi! Rémlik már, hogy láttalak, de pontosan nem emlékszem!
-Akkor segitek neked! Máskor talán ne próbálj az éjszaka közepén szárnyakat növeszteni! Az csak nekem mehet!-mondja még mindig rendületlen mosollyal.
-Mi van?-kérdezi Saya. Nekem már ekkor beugrott, hogy ki lehet ez a srác. Szinte ugyan úgynéz ki mint az álmomban a szárnyas fiú csak neki nem piros szeme hanem zöld és nem fehér haja hanem fekete van. De nem lehet, hogy ő az! Az csak egy álom volt! De mégis ahogy kinéz és a célzása!!

Weboldal készítés ingyen