14.fejezet

Végigfut rajtam a hideg, hogy a jég hideg eső miatt vagy a félelemtől ki tudja! De miért csinálja ezt Otani? Nem értem a hirtelen hangulatváltozását! Közelhajol a nyakamhoz. Húzódnék el, de gyengéden mégis határozottan megfogja a kezem.
-Ne félj!-sugja a fülembe. Hirtelen eltünik. Várok pár másodpercig és újra megjelenik előttem véres ruhában és véres törrel. Értetlenül nézek rá. Visszaváltozik.
-Muszáj volt elterelni a kémek figyelmét! A véred szaga kicsit megbolondította őket és nem is vártak a támadásra. Így könnyebb volt őket megölni!-magyaráza Otani.
-Nekem ez magas!-nézek rá értetlenül, de nem várok újabb magyarázatra. Elindulok sétálni.
-Veled megyek!-próbálkozik újból.
-Már mondtam, hogy nem szükséges!-mondom most kicsit határozottabban mint utóbb. Otani bólint és eltünik, de most nem jön vissza. A toppom és a hajam már csurom vizes. Az eső még mindig fáradhatatlanul szakad. A járdaszegéjek szélénél kis folyóként folydogál az esővíz. Buborékcsónakokkal a tetején. A dörgések, villámlások közepette hatalmas megnyugvást érzek. Kikapcsol az agyam és csak rovom a kihalt utcákat. Már orromon csöppög le a sok víz, de valahogy nem tud érdekkelni. Egy szőke férfi sétál el mellettem és eszembe jut Mikami. Kövér könnycseppek gördülnek végig az arcomon. A sok esőtől az se látszik, hogy sírok. Kifejezéstelen arcom miatt talán egyesek azt hihetik alvajáró vagyok. A fákat a szél a földik hajlítja. Olyan mintha meghajolnának előttem. A házak a komor estében sötét szemekkel kémlelik lépteimet. Az utca lámpái mint pislákoló csillagok világítják meg utamat. Igazából sejtés fogalmam sincs hol vagyok. Nem is nagyon érdekkel. Egyszerűen csak el akarom felejteni ezt az egész hülyeséget. A démonokat vámpírokat meg még ki tudja miket. Csak feledni akarom a múltat,jelent és jövőt és csak létezni. Csak menni és menni a kihalt utcákon. Lerakni minden lelki tehert. Elfelejteni Mikamit és a fájdalmat amit maga után hagyott. A tengerkék szemét és a szőke tincseit. A mosolyt az arcán ami minduntalan megjelent mikor velem beszélt. Azt a fájdalmat amit az utolsó este éreztem mikor megláttam azzal a lánnyal és az a csókot ami az első és az utólsó csókom volt tőle. Visszaemlékezve veszekedésünkre újabb sírásroham tör rám, de arcom már nem kifejezéstelen. Nem bírom ezt tovább! Bár meghalnék és véget érne ez az egész! Csak el akarok menekülni ebből a képtelenségből! Olyan nagy kérés ez?! Hirtelen fénynyalább vesz körül és nem látok semmit. Eloszlík a vakító fény és arra a képtelen és kihalt helyre kerülök ahol először találkoztam Rennel.  Meglátom Rent. Mellette áll egy 18 év körüli lány. Nagyon hasonlít Renre. Haja hosszú és fekete. Méregzöld szeme egy másik fiúra szegeződik. A fiúnak rövid barna haja van és tengerkék szemei. Továbbá még ott áll Doi és az a lány akit nem rég láttam Mikamival. A hosszú fekete hajú lány egy kardot tart Otani felé. Amilyen gyorsan csak tudok Otani és a kard közé állok.
-Állj!-ordítom.
-Aya!-mondja meglepetten és egyszere Ren és Doi.
-Ki a fene ez a lány?!-mondja dühösen a kardot tartó lány és már lökne félre mikor Ren hangja csendül meg.
-Hagyd Kazumi!
-Ki ez a kiscsaj?-méreget a tengerkék szemű szépfiú.-Jó illata van!-szagol bele a levegőbe. Otanin számtalan seb égtelekedik.
-Megölte a társunkat! Neki is meg kell halnia!-ordítja a lány aki nemrég még Mikamival smárolt.
-Igen! Aya állj félre!-néz rám dühösen Doi.
-Menj már az utból te liba!-felém közeledik a szőke göndör lány és megpofoz. Elvesztem az agyam.
-Meg mertél ütni?!-nézek rá morbid mosollyal.-Menj a pokolba hülye ribanc!-orditom magamból kikelve. Ökölbe szorítom a kezem és teljes erőmből arcon csapom a lányt. Ez talán a pofon miatt kapta, de az is lehet, hogy elégtételt vettem tőle mert megcsókolta Mikamit. Feldühötten néz rám és megint ütne meg, de ekkor Ren jelenik meg a háta mögött és lefogja az ütni készülő kezét.
-Echiko nyugodj le!-mondja határozottan.
-Nekem nem parancsolhat!-vicsorog dühösen Renre.
-Nem de megölni megölhetlek!-mosolyodik el Ren és a lányt kezénél fogva nagy erővel egy romokban heverő betonháznak hajítja.
-Elég!-ordítom határozottan.
-Kicsikém te most nem vagy olyan helyzetbe, hogy parancsolgas!-mosolyog félelmetesen a Kazuminak szólított lány és a kardot nem Otanira szegezi hanem rám.
-Ha te ennek az árulónak a barátja vagy akkor téged ölek meg először!
-Nem!-mondja parancsoló hangon Ren. Megragadja a kezem és elránt Otani és a kard közül. Könnycseppek gördülnek végig az arcomon.
-Ne! Otani nem tehet semmiről! Miharu Raicho ölte meg Mikamit. Otani megmentett engem mert az apja engem is elkapott. Ő nem csinált semmi rosszat!-ordítom sírva. Mindenki meglepetten néz engem.
-Meg kell ölni ezt a hazudozó ribancot!-préseli ki fogai között Kazumi.
-Minimum megölni, de lehet jobb lenne előbb megkínozni!-helyesli a göndör szőke hajú lány. Már magához tért a nagy ütéstől amit Rentől kapott.
-Aya ilyeneket állítani...-néz rám undorral Doi.
-Egyet értek a kínzással!-fikszíroz a kékszemű.
-Aya... Miket beszélsz?-néz rám Ren is csalódottan. Miért nem hisznek nekem? Mit mondok ami ilyen hihetetlen?

Weblap készítés ingyen