12.fejezet

Kezdek kicsit magamhoz térni a kábulatból.  A férfi elhajol a számtól, de még mindig felémhajol. Hirtelen elhatározottságomba dühösen oda rugok neki ahol fáj. Nagyot ordít. Lelököm magamról a jajveszékelő férfit és teljes erőmből szaladok egy biztonságot nyújtó ajtó felé. Észre sa veszem és a támadom hirtelen előttem terem. Visszahőkölök.
-Utálom ha valaki menekül!-mondja morbid hangon és most valahogy a barna szeme se barátságos. Szemei vérben úsznak és metszőfogai nagyobbak a kelleténél. Egy pillanatra megilyedek, de mostanába már láttam furcsaságokat szóval igazából nem rémít meg. Valahogy úgy érzem, hogy mindenre képes vagyok. Eddig anyám mindig arra tanított, hogy a dühömet tartsam vissza. Kiskorom óta úgy nőttem fel, hogy anyám azt hajtogatta teremtő erőm van. Igazából tényleg így van. Kiskoromba akármit szerettem volna megkaptam. Akármire gondoltam az történt. Mindig minden megérzésem beigazolódott. Úgy döntöttem most megszegem az adott szavamat. Engedem, hogy a düh szétáradjon a testembe. Kezeim ökölbe szorulnak. Testem megfeszül. Eszembe jutottak az önvédelmi tanítások.
-Nyugodj meg nem fogok elmenekülni!-mondom és mindkét kezemet a támadóm válára teszem és közelebb húzódok. Hirtelen mozdulattal lerántom a földre és teljes erőmmel mindkét lábammal a hasába taposok így áteik felettem. Nagy puffanással a földön landol. Felállok és odasétálok hozzá.
-Eszméletlennek tűnik.-gondolom megnyugodva. De még semminek sincs vége. Felém közeledik Otani és naprakészen várom. Már mindent elterveztem. Viszont ekkor egy nem várt fordulat következik. A lábamnál heverő alak kinyitja a szemét és erős kezeivel megmarkolja a lábam majd leránt a földre. Vesztésre állok és már elpárolgott az összes bátorságom. Csak félelem maradt.
-Eresz el!-orditom kétségbeesetten és felé rugok a másik lábammal, de azt is elkapja. Elengedi a lábaimat és lefogja a kezeimet. Elkezdem teljes erőmből rugdosni.
-Már nagyon idegesítesz!-mondja egyre mélyülő hangon én pedig megszepenve figyelem. Nekidob a hó fehér falnak és kábán a földre csúszok. A nyakamnál fogva felememel és a falnak szorít. Ekkor feltünik Otani arca a férfi mögöt. Egy kést tart a kezében. Beleszúrja a támadóm szívébe. A vér az arcomra csapódik és a földre hullok. Kábult és meglepett vagyok. Szinte fel se fogom mi történt. Otani felemel és nem ellenkezek. Lassan a nagy ablakokhoz sétál és egy ősrégi könyvvel betöri az egyik ablakot. Aztán kiugrik az éjszakába velem együtt. Annyi erőm sincs, hogy ellenkezek. Lecsukódik a szemem és mikor újra kinyitom a szobámba fekszek. Még nem jött fel a nap, de már az a korom sötét sincs. A fejemhez kapok és egyálltalán nem fáj. A takaró alá nézek és a jólmegszokott pizsamám van rajtam. Felsőhajtok.
-Csak egy álom volt!-motyogom magamban.
-Hát nem éppen.-hallok egy gúnyos hangot mögöttem. Összerezenek és lassan hátrafordulok. Egy gúnyos zöld szempár fürkész.
-Otani!-motyogom meglepetten és hátrébbhúzódok.
-Jaj még emlékszel rám Aya?-néz rám mosolyogva.
-Ilyen találkozásokat nem szoktam elfelejteni!-mondom komoran.
-Mostmár társak vagyunk! Ha tetszik ha nem! Miattad lettem áruló úgyhogy ez a te felelőséged!-néz rám mosolyogva.
-Pontosan mi ez az egész?-kérdezem értetlenül.
-Megmentettelek ezze veszélybe sodorva magamat így most mindkettőnket üldöznek. Szóval itt maradok egy darabig.-válaszolja és kényelmesen elhelyezkedik a székembe.
-De hát nekem családom van akik erről az egészről nem tudnak semmit! Itt nem maradhat! Ennivalót meg innivalót se tudok neked hozni!-érvelek kétségbeesetten.
-Ha valaki bejöna szobába elrejtőzök jah és majd én gondoskodok magamról csak kell egy hely ahol meghúzhatom magam.
-De....-próbálok ellenkezni,de nem jut eszembe semmi meg hát tényleg megmentette az életemet.-Rendben...-mondom megadóan.
-Jól vagy?-kérdezi agódva és zöld szemeivel végigpásztáz.
-Igen!-mondom és a szeme egy kicsit hasonlít Renéhez.-de mi történt? És pontosan ki vagy te?-nézek rá kétkedve.
-Ezt bonyolult lenne elmagyarázni!-legyint hárítón. Elgem van! Mindenki úgy kezel mint egy taknyos kölyköt. Ren se mond semmit. Felpattanok és a galérjánál fogva nekiszorítom a falnak Otanit.
-Válaszolj! Mi a neved? Ki vagy te? Ki volt az az ember? És mi ez az égész?-förmedek rá.
-Milyen bátor vagy!-mondja majd egy hirtelen mozdulattal kiszabadúl a szorításomból és engem szorít a falnak majd egy tört szorít a torkomhoz.-Mi van ha meg akarlak ölni?-néz rám gúnyosan.-Félsz?-kérdezi önelégült mosollyal.
-Nem!-a szemem se rebben.
-Hmm.... Tudsz harcolni?-kérdezi még ugyan olyan gúnnyal.
-Nem!-mondom őszíntén. Igaz, hogy tanultam önvédelmet, de az ebbe a világba fikarcnyit se ér. A fiúból kitör a nevetés.
-A mosolya hasonlít Mikamiéhoz.-nézek elgondolkozva a fiúra.-Ki vagy te?-motyogom.
-A nevem Miharu Otani.-mondja szélesen mosolyogva.
-Miharu?-kérdezem vissza.-Akkor te vagy Miharu Mikami testvére?-nézek rá kikerekedett szemmel.
-Valami olyasmi...-mondja és lehervad a mosoly az arcáról.
-Ezt, hogy érted?
-Úgy, hogy csak féltestvére vagyunk. Az a férfi akit abban a szobában volt Miharu Raicho mindkettőnk apja. Mikami anya vámpír az enyém pedig ember. Így Mikami mindig lenézett. Igazából sokat találkoztam vele, de soha nem tartott a család tagjának. Mindig ő volt a kis kedvenc. Ezért jobban szerettem a Ratsuki családot. Igaz, hogy az anyámnak házaságon kivűl születtem, de a férje elfogad és a másik féltestvérem is nagyon kedves. Az apja démon így ő is félvér. Ren nem néz le engem! Megérti, hogy milyen félvérnek lenni, de Mikami egy beképzelt barom volt!-mondja dühösen belemelegedve.
-Ratsuki Ren is a féltestvéred?-nézek rá meglepetten.
-Igen...-mondja mostmár egy kicsit lecsillapodva.
-Még lenne egy kérdésem....-motyogom határozatlanul.
-Miféle kérdés?-néz rám bátorítóan.
-Miért beszélsz múlt időbe Mikamiról?-nézek mélyen a szemébe.
-Mert már halot!-mondja morbid mosollyal.

Weboldal készítés ingyen