11.fejezet

Lábaim és kezeim remegnek. Megbénít a félelem. Félő, hogy bármelyék percbe összecsuklok. Küszködök a könnyeimmel és milliónyi kérdés merül fel bennem. Mi lesz most velem? Mit akarnak tőlem? Egyálltalán hol vagyok? Miért öltöztettek fel ilyen ruhába? Kik azok az emberek akik körbevesznek és felöltöztettek? Eszembejut egy régebbi emlék. Mikor Rennel az egyik bérház tetején ülünk. Homályosan dereng minden, de mégis tisztán.
Ren megfogja a kezemet és kicsit közelebb húz. Mélyen a szemembe néz. Kezemet a pólója alá csúsztatja. Egy kötést érzek a hasán. Kicsit feljebb húzom a pólóját és egy kicsit átvérzet kötést látok.
-Mi? Jól vagy? Mi történt?-bombázom a kérdéseimmel.
-Semmi érdemleges!-mosolyodik el.
-Miért nem mondasz el semmit nekem?-nézek rá kétségbeesetten.
-Mert nem szeretném ha miatam agódnál.-néz még mindig rendületlen mosollyal rám.
-Mert szerinted ha titkolózol akkor jobb?-nagy meglepetésemre könnyek gurulnak végig az arcomon.
-Ezért nem akartam elmondani!-néz rám szomorúan.-Legyen elég annyi, hogy nem hagyhattam, hogy megúszák azok akik bántottak.-mondja komoran. Hogy megúszák azok akik bántottak? De hisz ez a fiú még mindig itt van! Visszagondolok az elrablómra. Most az egyszer arra vágyok, hogy ne tudjak semmiről! Bárcsak egy átlagos 14 éves lány lennék akinek nincs nagyobb baja mint a tanulás és a fiúk. Bárcsak minden olyan lenne mint régen! Kinyilik a kis szoba ajtaja és felocsódok a gondolatmenetemből. Egy fiú lép be rajta. Zöld szemével unottan néz rám.
-Indulás!-mondja majd megfogja a karomat és kivezet a szobából a folyósóra. Alig tudok menni. Bevezet egy másik, nagyobb szobába. A mennyezet és a padló között akár 5 méter vagy több is lehet. A szoba egyik oldala szinte csak ablakból áll. Kint a sötét, sejtelmes éjszaka látszik. Pár másodpercre behunyom a szemem és nagy levegőt veszek. Próbálok erőt gyűjteni. Körülnézek a szobába. Az egyik falat egy könyvespolc foglal el nagy öreg könyvek alatt roskadozva. A mellette lévő falon pedig festmények díszelegnek. Régiek lehetnek mert nagy vasvázas szoknyában pózoló nők és régies katonaöltözetbe öltözött férfiak mosolyognak rám. Mindegyiken másmilyen ruha van, de egyvalami közös benük vörösen izó szemük! Az egyik körszakálas katona a képen megszólal mély dörgő hangon.
-Raicho ez így nem mehet tovább!-mondja dühösen. Összerezenek és felsikoltok. Azt is számba veszem, hogy lehet, hogy a nagy félelemtől képzelődök, de mikor a többi kép is elkezd méltatlankodni világosá válik számomra, hogy a képek élő emberek vagy ahoz hasonlók.
-Mintha lenne választásunk!-mondja gúnyosan a képek előtt álló fiú. Eddig észre se vettem. Fekete haja kisé hosszúra van hagyva. Háttal áll nekem így azt se tudom megállapítani, hogy hány éves lehet. Még vitatkozik egy darabik a képekkel. Én pedig már félő, hogy elájulok. Észreveszem, hogy a mellettem álló fiú a kezét a derekamra teszi és bátoritóan rámmosolyog. Nem igazán értem. Most meg miért ilyen kedves? Odavezet egy fekete bőrkanapéhoz és leülünk. Pár perc múlva a fiú és a képek abbahagyják a szócsatát. A festmények újra mozdulatlanná válnak. A képek előtt áldogáló fiú nagyot sóhajt és felénk fordul. Megdöbbenek. A szemei különböző színűek. Az egyik szeme világoskék, de annyira, hogy szinte már fehérnek tetszik és a pupilája körül meg a szemgolyója szélénél vékonyka sötétkék csíkok futnak ide-oda cikcakba. Ridegséget, érdektelenséget mutat ez a szeme. Félelmet keltő. Ezzel ellentétben a másik szeme egész világosbarna és ugyan úgy a pupilája és a szemgolyója szélén keskeny sötétbarna erek futnak. Ez a szeme melegséget, megértést áraszt. Olyan mintha két személyiség lenne. Viszon ha mindkét szemét vizsgáltam elfogott a félelem. Így próbáltam másra irányítani a figyelmem. Bőre hó fehér. Koromfekete haja csak még jobban kihagsúlyoza a bőre színét. Alkata erős, de mégse az az agyongyúrt tipus. Fekete inget visel. A felső két gomb nincs begombolva így kilátszódik egy kis rész fehér mellkasából. Még visel egy fekete farmert és sportcipőt. Olyan 17-18 év körülinek nézem, de ki tudja lehet van akár 20 is.
-Kössz Otani!-mondja félválról a mellettem ülő fiúnak és felém közelít. Kezét a fekete börkanapé támlájára teszi és egészen közel hajol hozzám. Annyira közel, hogy hátra kell dölnöm a támlára. Szemei fürkészik az arcomat.
-Szép vagy!-mondja mosolyogva, bóklva. Kezével végigsimitja az arcomat onnan le a nyakamon végig és kezét teljesen lehúza a dekoltásomig.-És egész fejlett a korodhoz képest.-motyogja szinte elismerően. Közel hajol hozzám és megcsókol. Érzem a nyelvét a számba és kiráz a hideg. A csók közbe a keze mindenhol tapogat. Próbálom lelökni magamról, de még a kezemet se tudom felemelni. Olyan mintha hipnózisba kerültem volna. Elhajol tőlem. Elpirulva próbálom a kezét lefejteni a combomról.
-Aranyos vagy!-mondja nevetve. Mellém ül és közelebb húz magához.
-Megigérted, hogy nem lesz semmi baja!-Otani néz kétkedve a fiúra vagy inkább férfire.
-Igéret szépszó ha megtartják úgy jó! Nyugi! Nem lesz semmi baja! De mióta érdekkel téged ez az egész?-kérdezi nevetve. Kezét a combomon tartja és még közelebb húz magához. Olyan érzésem van mintha valami kábitószert etettek volna velem. Tompa vagyok. Arra sincs erőm, hogy ellenkezek.
-Ez a lány nem tett semmit! Még csak gyerek!-mondja mérgesen Otani.
-És?-nevet bele a mérges Otani arcába. Újra felém hajol és megint turkálni kezd a számba a nyelvével. Könycsepp gördül végig az arcomon és tehetetlenül tűrom, hogy azt csináljon velem amit akar. Érzem, hogy a keze most is rajtam kalandozik.
-A hányinger kerülget ettől a pasitól!-gondolom dühösen, de mégis félve.

Weblap készítés ingyen