The Immortal Heart - Gone Memories

Ahol kezdődött...

Ez a regény az én nem hétköznapi életemről szól. Most múltam tizennyolc éves. Kamasz koromban az anyámmal éltünk egy csendes és barátságos kis városban, California közelében. Az anyukámmal elég jó volt a viszonyunk csak a lázongásaimon vitázott, de alapból rövid pórázon voltam tartva, amit nem is bántam. Én voltam a suli legmenőbb és leggazdagabb diákja, mindenki az én barátom akart lenni; de engem ez hidegen hagyott. Több száz barátom volt akiket szinte nem is ismertem néhány embernek még a nevét sem tudtam. A fiúk körében is sok figyelem irányult rám már tizennégy éves koromra öt barátom volt. De ők sosem szerelemből, hanem hírnévből jártak velem. Sosem érdekelték, hogy mi van velem vagy épp, hogy vagyok. Csak az izgatta őket, hogy mindenki körül zsongja amíg velem vannak. De én mégsem voltam sznob, mint a legtöbb jómódú tanuló. Az apám egy nagy Építő ipari céget vezetett így ránk már nem volt elég ideje. Sokszor fél évekig nem láttam s ha mégis csak pár napot töltött el itthon, de akkor is csak a munkájával foglalkozott. Bár mindent amit csak megkívántam azonnal megkaptam nekem ez nem volt elég. Én az apámmal akartam végre egy napot eltölteni, hogy csak rám figyeljen. De ez az egy kívánságom sosem teljesült, s már nem is fog.

Mert az életem egy hideg és zord téli napon teljesen megváltozott.

Még csak hét órára járt az idő, de az eget – mint minden téli napon – vészjósló fekete felhők takarták. Épp a mindennapi bevásárlásról ballagtam haza, amikor elkezdett szállingózni a hó. Jó rég nem láttam havat, már lehetett nyolc éve is. Most múltam tizennégy, és az időm nagy részét azzal töltöttem, hogy a fiúkról álmodozzak és veszekedjek az anyámmal; tehát lázadjak, mint ahogy ez a tiniknél szokás. De ez a nap más volt, ma az anyám nem keresett okot, hogy belém kössön. Talán ettől éreztem másnak... vagy talán azért, mert havazott. Nem tudom.. Ahogy a havat csodáltam, megérkeztem a házunkhoz.  A felhajtón apám kocsija állt. Egyből mosolyra húztam a szám, és odasiettem a bejárati ajtóhoz, amit menten ki is csaptam, majd sietve indultam a dolgozószoba felé.

- Apa! – kiáltottam az ajtóban állva, de csak a bőröndje fogadott. Gyors léptekkel siettem fel a lépcsőn, hogy minél előbb találkozhassak vele. Égetett a vágy, hogy lássam boldogan csillámló kék szemeit, ahogy észrevesz. A hálószoba ajtaját tárva-nyitva találtam; belépésemkor a mosolyom egyből lefagyott és fájdalmas grimasszá torzult. Ahova csak néztem, mindenhol vért láttam. Nem akartam, de mégis beljebb léptem.

Aztán megpillantottam egy vérbe fagyott, karcsú testet a földön. Hosszú, hullámos vörös haja eggyé olvadt a vérrel.

- Anya... – suttogtam elhaló hangon. De ez még csak a kezdet volt. A teraszon egy véres ruhájú lényt pillantottam meg. Talán túlzás embernek nevezni...merthogy egy vértől mocskos férfi az apámból szívta ki az éltető vércseppeket. Nem más állt előttem, mint egy...VÁMPÍR. A horror nagy klasszikusaiból jól ismertem, de a létezését sosem hittem el.  Észrevette, hogy bámulom így ledobta apám megtépázott testét a földre és felém vette az irányt. Egy elhaló, rekedt hang szólalt meg:

- Sam! Fuss! Menekülj! – kiáltott apám utolsó leheletével, ami kis is zökkentett a lefagyott állapotból. Megfordultam, és teljes erőmből elkezdtem rohanni. Ki a szobából, ki a házból - egyenesen az erdőbe. De lassúnak bizonyultam, mert egy erős kéz megragadott és elém állt, majd durván oldalra fordította a fejem. Könnyes szemekkel néztem vissza rá.. mélyen a vérszomjtól vörös szemeibe.

- Kérlek... kérlek, ne! – könyörögtem kétségbeesetten. Úgy tűnt bevált, mert megállt egy pillanatra, ám aztán meggondolta magát, és a vértől nedves ajkait a nyakamra tapasztotta. Éreztem, ahogy szúró fájdalomtól bizsereg a harapás nyoma, miközben kiszívja belőlem az életet. Minden egyes vércseppel gyengébb lettem, és már nem bírtam megtartani magam. Hogy ne essek a földre, átöleltem gyilkosom hátát és megtámaszkodtam a karjaiban.

Ekkor hirtelen megállt, mintha megfagyott volna az érintésemtől. Felemelte a fejét, elengedve vérző nyakam, és két keze közé fogta le-le csukló arcomat. A félig csukva lévő szemeimbe nézett, majd megölelt, aztán újra elengedett.

Így végre jobban megnézhettem az arcát. A szemei már nem voltak vörösek, ezúttal jég kéken csillogtak. S felfedeztem még valamit... a szemeiből vér folyt… úgy, akár az emberi könnyek. Nem tudom miért, de megsajnáltam.

- Ne sírj... – suttogtam rekedten, letörölve a „könnycseppeket”. Ez volt a végszavam, éreztem, ahogy a testem elernyed és szemem lecsukódik… Még egy utolsó hangot hallottam, amint felordít:

- Ne!

Írta:Sophye

Honlapja:www.fanfiction.eoldal.hu

Weblap készítés ingyen