Siker és egyébb mellékhatások

1. Fejezet -Okok és Célok

Utálom a nővéremet. Nem, gyűlölöm! Mások szerint csak féltékeny vagyok. Csak a legjobb barátnőim értik, hogy miért.

Amikor kicsi voltam, ő volt a legjobb barátnőm, és mindent elmondtam neki.

Olyan boldog voltam, olyan naiv. Izgatottan szaladtam Bell felé, aki épp hintázott.

A hinta még mindig itt van, de már belepte a rozsda, pedig régen állandóan ezen lógtunk.

Amikor odaértem akkora mosollyal az arcomon, ami a fülemig ért, ő is elmosolyodott.

- Eldöntöttem, hogy mi leszek, ha nagy leszek! - csiripeltem - Énekes akarok lenni! - nem nevetett ki.

- Énekelj nekem!

Akkora önbizalmat adott nekem, és én hittem benne, hogy sikerülhet. A szüleinket nem érdekelte, mert elég pénzes családból származunk. Járhattam volna hangképzésre, de én nem úgy akartam tanulni. Először a nagymamámtól tanultam, aztán egyszer, amikor a hegyekben kempingeztünk, meghallottam egy nőt, akinek a hangja betöltötte az egész erdőt. Én tőle akartam tanulni.

Kiskoromban igazán akaratos voltam, és sikerült rávennem a szüleimet, hogy nála tanulhassak. Az a nő, nem kért pénzt, csak azt, hogy segítsek neki a házimunkákban. Félreértés ne essék, egyáltalán nem volt öreg, és a munkája sem foglalta le. Csak rettenetesen utált takarítani, mosni, de leginkább a konyhát utálta. Csak a kávéfőzőt tudta használni.

Ő volt Cristy. Azt mondta, hogy ha igazán meg akarok tanulni énekelni, oda kell költöznöm, hogy minél több időmet tölthessem a gyakorlással. A szüleim húzták a szájukat, de Bell segített rábeszélni őket. És mivel levelezőn sem romlottak a jegyeim, elengedtek.

12 évesen költöztem ki az erdő széli házba. Amikor épp nem takarítottam, különböző dallamgyakorlatokat tanított, vagy dalszövegeket. Bár mondta, hogy a takarítást és a tanulást tekintsem a hangom pihentetésének, de én olyankor mindig dúdoltam. Imádok énekelni.

Még talán meg is bocsátottam volna a nővéremnek, ha nem ezzel kapcsolatban szúr hátba. De megtette.

14 évesen mentem először huzamosabb időre haza. Akkor a nővérem 16 volt. Épp egy kisebb bulit tartott a család. Amikor megkérdeztem mi az, csak annyit mondtak, hogy kérdezzem Bell-től.

A kiskoromból maradt naivsággal és boldogsággal kerestem Bell-t.

- Bell! Bell? Hol vagy? - nem találtam meg, de egy fiú odajött hozzám, és elkezdtünk beszélgetni.

- Szia, a nevem Damen. Bell barátja vagyok. - kezet fogtunk. Már mondtam volna a nevem, de ő beelőzött - Te biztos Sophie vagy. - bólintottam.

Utólag nézve, az egész olyan kínos volt. Én összevoltam zavarodva, aztán odajött hozzám egy srác...a nővérem pasija, és csak úgy bemutatkozott.

- Hol van Bell? - kérdeztem kedvesen, hogy ne tűnjön fel neki a burkolt lekoppintás.

- Ő nem akar veled beszélni. - váltott sokkal barátságtalanabb hangra.

- Ezt nem értem... Mi folyik itt? - Damen elmosolyodott.

- Sok minden. - felnevetett amikor feljebb akartam emelni a hangom - Légy büszke a nővéredre. Bár azt sem tudod, hogy miért. - megint felnevetett - A hegyekben talán nincs TV és rádió? - ezt csak magától kérdezte, mert rögtön folytatta - A nővéred befutott. A legújabb száma fenn van a top 10-es listákon.

Hát igen 2 év telt el, de én még nem tudtam megbocsátani neki, főleg, hogy nem is beszéltem még vele. A szüleim egy éve úgy döntöttek, hogy nekem fölösleges megtanulnom énekelni, ha már van egy sztár a családban. Egy ideig még találkozgattam Cristy-vel, amikor a szüleim úgy tudták, hogy a könyvtárban tanulok, de lebuktam.

És itt vagyok most. Már én sem tudom, hogy mit beszélek, csak sorolom az okokat, hogy miért kéne engedniük, hogy tovább tanulhassam az éneklést.

- Énekelek nektek! - még nem hallottak kiskorom óta - Akkor elhiszitek!

- Csak essünk túl rajta! - mondja anyám egy ásítás kíséretében.

Sóhajtok egyet, és belekezdek az egyik dalba, amit Cristy írt, a címe Gyertyaláng:

Az életem filmje

olyan érthetetlen,

ha megírnám,

se hinném sosem.

Rejtjelek visznek, vesznek,

asztalodra tesznek.

Szürke, idegen világban

csodák kapuján át

hiába keresem

nyitját, nem lelem

eldobott kulcsát

mégsem.

Színház az élet: eléd lépek.

Játszom veled végzet.

Sors karjába hullva

szavam zárja árva

léptek közt tárja

értelmét a világra.

Jobban megy, mint amikor Cristy-nek énekeltem. A gyors részek nem ijesztenek meg, a magas és mély hangok kiegészítik egymást. A vége felé szinte már csak suttogom az utolsó sorokat, mint a gyertya, amikor már épp csak világít:

Elég, ha megfog.

Elég, ha tudom.

Elégni nem félni,

ennyi a dolgom.

- Csak ennyit tudsz? - hallom Bell hangját az emeletről. Évek óta az első mondata hozzám.

Pillanatok alatt megjelenik a lépcsőfordulóban, a nyomában Damen-nel.

- Ezt még én is szebben éneklem! - teljesen megváltozott. Nagyképű lett.

Belekezd a dalba. Fogalmam sincs, hogy honnan tudja a szöveget. Á-á-állj! Ez rettenetes, már a második hang sem stimmel. Belerontott a szövegbe... Egy újabb hang eltérés... A magas hangokat nem tudja kiénekelni... és a mélyeket sem. Ez bántja a fülem.

Gondoljátok csak azt, hogy féltékeny vagyok, de ez tényleg borzalmas. Cristy egy ilyen előadás után valószínűleg kapálásra ítélt volna.

- Nem tudsz te semmit! - mondjuk egyszerre, ő önelégülten a képembe kiáltja, én csak súgom.

- Gyönyörű volt kicsim! - tapsol anyu.

- Majd ha te is így fogsz énekelni, talán beszélhetünk. - zárta le a témát apám.

Bell felhúzza az orrát, és visszamegy az emeletre, miközben súg valamit Damen-nek. Én lefagytam, pedig ha lett volna erőm megmozdulni, akkor valószínűleg az állam indult volna meg először a szőnyeg felé, aztán én térdeltem volna le, hogy visszahúzhassam azon a lyukon keresztül, amit a padlón ütött, de végül valószínűleg le kellett volna mennem érte a pincébe. A gondolatmenetből Damen ránt vissza.

- Kijössz velem sétálni? - utálok a közelében lenni, de jelenleg minél messzebb akarok kerülni ettől a háztól.

- Rendben. - csak annyira vagyok magamnál, hogy felkapjam a kabátom, és kilépjek a bejárati ajtón.

A csípős hideg azonnal felébreszt.

- Mit akarsz? - kezdem, cseppet sem barátságosan.

- Csak sétálni. - rántja meg a vállát.

- Velem? - a hangom inkább gyanakvó, mint kérdő.

- Mi bajod van velem? - kezd ingerült lenni.

- Csak nem bírom a fajtádat. - fintorgok. Oké, ez talán nyers volt, de ez az igazság.

- A fajtám? - felnevet - Milyen fajtába sorolsz engem?

- Hmm... Önző dög... Igen ez a tökéletes megnevezés. - megint nevet.

- És miért? - elindul a kert felé.

- Részletezzem? - bólint - Összejöttél egy csajjal, akiről tudtad, hogy híres lesz. - bár inkább egy Stand Up Comedy volt, az amit bent láttunk. Már kezdene nevetni, amikor folytatom - El ne kezd! Olyan idegesítő ez a röhögés.

- Oké. De lenne egy kérdésem, hogy tudtam volna megjósolni, hogy Bell híres lesz? - ez jó kérdés. De látszik rajta, hogy nem jött volna össze vele, ha nem tudja előre. Csak megrántom a vállam - Na mindegy. Mesélj, milyen még az én fajtám? - nem foglalkozom a gúnnyal a hangjában.

- Kihasználod a lányokat, akik beléd szeretnek. - bár Bell ezt meg is érdemli - És amikor már nem tudnak többet adni, otthagyod őket. - megáll, a fülemhez hajol, és belesúg valamit, ami engem is megállásra késztet.

- Teli találat.

Lazán továbbsétál. Van ebben a srácban valami bizarrul vonzó, mint a fajtája többi tagjában. Mint a bogaraknak a légypapír, vagy egy izzó. Fekete haja, belelóg a szemébe, de nincs féloldalasan elválasztva, olyan, mintha így lépett volna ki a zuhany alól, és a szél szárította volna meg. A szemei iszonyat sötétek. Gondolom a fejében se lehet sokkal világosabb, de ügyesen rejtegeti ezt. Széles vállaihoz képest, alacsony. Jó, nálam magasabb, de Bell-nél fél fejjel alacsonyabb.

- Szóval... - töröm meg a csendet, ami már kezd idegesíteni - Mit akarsz tőlem?

- Már mondtam, csak egy sétát. - rántja meg a vállát.

- Egy sétát... velem, amikor itt van a barátnőd, és tehetnél vele egy romantikus kört, a kivilágított kertben. - inkább túlcsicsázott, de ebbe inkább nem ártom bele magam. Anyunak így tetszik. Pont.

- Eltaláltad. - már komolyan elegem van abból, hogy állandóan nevet - Egyébként, van egy üzenetem tőle. - elfintorodik - Azt mondja, hogy hagyd abba az éneklést, mert hamar pofára esel vele. - a hangja elárulja, hogy ő nem így gondolja, de én úgy teszek, mint ha nem érdekelne, hogy mit gondol.

- Majd érdekel a véleménye, ha megtanul énekelni. - pont!

Damen nem nevet ki. Pedig azt hittem ki fog, de inkább döbbenten néz rám.

- Mi van? - semmi válasz - Azt ne mondd, hogy azt te éneklésnek nevezed! - a hallgatása már kezd kínos lenni - Akkor is jobb lett volna, ha csak felolvassa egy lapról! - akkor legalább nem rontotta volna el a szöveget és a dallamot.

- Te hallottad? - böki ki, hosszas gondolkodás után.

- Persze, hogy hallottam. Nem vagyok süket. - mi baja van?

- Nem úgy értem... Mindegy... - ezt utálom, ha...

- Ha belekezdesz valamibe, mondd is ki! - felnevet.

- Hogy te milyen akaratos vagy! - tovább nevet.

- Most nem ez a téma, bökd ki végre! - úgy nézek rá, mint egy idiótára, és be kell vallanom, ez nem esik nehezemre.

- Tudod miért mondták azt a szüleid, hogy szebben énekel? - nem válaszolok, csak a szemeimet forgatom - Mert ők úgy hallották. - ezt gondoltam - Félreértesz. - nevet fel megint - A nővéred tényleg borzalmasan énekel, de amikor azt mások hallják, nem veszik észre. - ezt nem értem - Tudni szeretnéd, hogy miért? - bólintok - Őszintén?

- Bökd már ki! - kezd idegesíteni - Csak ne húzd már az időt! - megfogja a két kezem, hogy teljesen szembe legyek vele.

- Előtte válaszolj... őszintén. - mélyen a szemembe néz - Mit gondolsz a nővéredről?

- Ez meg milyen kérdés? - komolynak látszik, de szerintem csak ugrat - Majd pont a pasijának fogok kitálalni! - a komolyság egyáltalán nem tűnik el a szeméből - Mit akarsz tudni? - adom meg magam.

- Mindent. Az elejétől. - a hangja is komoly.

- Én... - nehezemre esik kimondani - szerettem a nővéremet... nagyon is. De elárult... Be fogom neki bizonyítani, hogy igen is több keresnivalóm van a színpadon, mint neki. Én csalás nélkül fogom őt túlszárnyalni! - sose gondoltam volna, hogy ilyen magabiztosan kimondom.

- Gyűlölöd őt, azért amit tett? - el se hiszem, hogy feltett egy ilyen kérdést.

- Hogy érted ezt?

- Lehet ezt máshogy érteni? - ijesztő a mosoly, ami kiült az arcára - Gondoltál már arra, hogy essen le a színpadról, és törje ki a nyakát? Vagy rosszabb... Kívántad már a pokolra? - megijeszt azzal amit mondd, de bármennyire is kegyetlenül hangzik, már átmentek ezek a gondolatok az én agyamon is.

Kirántom a kezeimet a szorításából, és felpofozom.

- Tudom, hogy igen! - ha meg is történt, nem gondoltam komolyan. Én még emlékszem arra a Bell-re, aki régen volt, és ha meg is változott, attól ő még Bell marad. A nővérem. Talán most gyűlölöm, de ha végre megérti, hogy keresztül gázolt rajtam, akkor biztos meg fog változni a véleményem.

Damen elfintorodik.

- Még saját magadnak is hazudsz? - megragadja a vállaimat, és olyan közel hajol hozzám, hogy a fejemet sem tudom elfordítani az ő arcától - Tudni akarod, hogy miért lett ilyen híres, annak ellenére, hogy egy kacsának is szebb hangja van nála? - belenevet az arcomba - Mert eladta a lelkét. Eladta a lelkét a Sátánnak! - ez nem vicces - Még mindig nem gyűlölöd? Eladta a lelkét, azért, hogy előbb legyen híres, mint te! - nem lehet igaz - Pedig jobb ha elhiszed!

- Ne szórakozz velem! - ez egyáltalán nem vicces!

Ellököm magamtól, és elkezdek futni. Egy olyan helyre, amit még aznap este találtam, amikor megtudtam, hogy a nővérem énekes lett.

Az egész, egy iszonyatosan lepukkant fészer, de ez engem sosem zavart. Csak felmászok a farönkökre, amiket már rég benőtt a moha. Felállok, de a hátamat nem tudom kihúzni, mert ahhoz túl alacsonyan van a plafon. A sarokban még ott van a pléd, amit múltkor ott hagytam.

Csak lekuporodom oda, a lábaimat a mellkasomhoz húzom, és átkarolom. A könnyeim azóta folynak, hogy otthagytam Damen-t, de nem értem miért. Az amit mondott, csak egy abnormális vicc lehet, semmi több, de olyan komolynak látszott...

- Sophie! - ez ő, hallom, ahogy elkezd mászni a farönkökre - Még nem is tértem az igazi lényegre. - leül mellém, és a kezembe nyom egy papír zsebkendőt - Azért vagyom mellette, hogy elérhesse a célját, amiért eladta a lelkét. - most egész normálisnak látszik - A célja elsősorban nem az volt, hogy téged lealacsonyítson a család szemében, inkább az, hogy magát egy kicsit magasabbra kerítse. - együtt érzően néz a szemembe... Együtt érzően? - Érdekes családod van. Mintha lenne egy fix adag szeretetük, amit nem tudnak egyenlően elosztani.

- Térj a lényegre! - most már tényleg ideges vagyok. Betört a privát birodalmamba.

Azt szeretem ebben a fészerben, hogy senkinek nem kell, és senki nem is tud a létezéséről, ezért kinyilváníthattam a sajátomnak. De most, itt van ő, és teljesen elrontja a lényeget. Privát!

- Azt mondtad, hogy túl akarod szárnyalni.

- Igen. És?

- Az visszavetné a hírnevét.

- Bökd már ki, hogy mit akarsz!

- A megállapodás része, hogy családtag nem akadályozhatja a sikerességét. – szünetet tart – A lényeget akarod? – bólintok – Ha túlszárnyalod, nem… ha csak a közelébe kerülsz a sikernek, meg foglak ölni.

Írta:Midori (Rina)

Weblap készítés ingyen