A múlt árnyai

1. Fejezet: Kik és hogyan?

- Lola! Kitéped a sebváltót! Ez nem a te kocsid, hanem az enyém, szóval bánj óvatosabban a kicsikémmel! - sipítja Stacie Ellis az anyósülésen, miközben tíz körömmel markolja a kárpitot. Körülbelül 150 km/h-nál járhatunk.

- Mi a fontosabb? A kocsid vagy az életed? Választhatsz. De gyorsan tedd, mert mindjárt utolérnek! - válaszolt neki nővére, Lola Ellis, miközben még beljebb nyomta a gázpedált. - April! Hogy van Jason? - szólt hátra nekem.

- Még mindig nem tért magához. - Persze mit is várunk azok után, hogy a kezük közé került? Bármiből képesek kiszívni az életet, amihez csak hozzáérnek. Jason-t, Lola ikertestvérét még időben megmentettük tőlük, ha szabad így fogalmaznom. De nem hagyták annyiban. Üldöznek, mi pedig majdnem 200-zal száguldozunk előlük az autópályán. Még szerencse, hogy késő este van, és alig vannak úton ilyenkor.

- De ugye még lélegzik? - aggodalmaskodott Lola. Az ölemben eszméletlenül fekvő Jason orrához tettem a jobb kezem, amíg a ballal a fejét tartottam.

- Nem. Már nem. - a második nem -nél elcsuklott a hangom, és könnyes arccal kerestem a pulzusát. Nagyon halványan ugyan, de megtaláltam. - Viszont halvány pulzusa azért van. - szipogtam.

- Szívmasszázs és mesterséges lélegeztetés. Gyerünk! - sürgetett Lola, markolászva a kormányt.

- Máris! - nálam ez már rutin műveletnek számít. A suliban tanultam életmentést, ráadásul a szájból szájba dologtól sem riadok vissza, mert teljesen oda vagyok Jason-ért, még ha ő ezt eddig nem is nagyon tudja. Bár nem egészen így képzeltem az első csókomat vele, de ebben a helyzetben ez az a dolog, ami a legkevésbé foglalkoztat. Próbálok úgy helyezkedni, hogy ne törjem el semmijét, de hozzáférjek a szájához. Felváltva hajlongok a szájához, és nyomkodom a mellkasát. Ám a hirtelen mozdulatok és a folyamatos fújdogálás miatt elszédülök, és a több millió csillag miatt egy kukkot sem látok, ennek köszönhetően pedig még a fejem is szétrobbanni készül. De nem adom fel. Az se érdekel, ha elájulok, csak az a lényeg, hogy Jason térjen magához. Tovább folytatom az életmentő műveletet, és mikor ismét a szájánál járnék, óvatosan felnyitja a gyönyörű türkizkék szemeit, és próbál minél élesebben látni. Ezt igazából csak tippelem a saját tapasztalatom miatt, ugyanis velem ez akkor történt meg, amikor leestem a lépcsőről, és a kórházban tértem magamhoz. A pár másodpercet kihasználom arra, hogy a fejem minél távolabb legyen az övétől, mielőtt még bármit is levonhatna következtetésképp. - Jason! Jól vagy? Hogy érzed magad?

- April? - olvasom le a szájáról, mert alig van hangja – Úgy érzem magam, mint akit eltrafált egy kamion. - fogja a fejét, közben próbál halál laza lenni. Ez volt az első alkalom, hogy nem tudtam nevetni rajta. - Még mindig követnek?

- Lehetetlen lerázni őket. - szólt hátra Stacie. - De az a lényeg, hogy nem vittek el.

Ebben a pillanatban az egyikük utolért minket, és feltépte a kocsi tetejét. Jason-nek ebben a pillanatban sikerült felülnie, Stacie velem együtt sikoltozott, miközben Lola a kormányt tekergetve manőverezett a szembejövő sávba és vissza, hogy sikerüljön elszakítani az árnymanust a kocsi tetejétől. De nem sikerült, és ahogy észrevettem, az alak engem szemelt ki magának. Kirántott a kocsiból. Furcsa melegség árasztotta el a testem, mintha egy ismerős ölelt volna meg, és egy homályos köd után lepergett az egész életem a szemem előtt. Illetve csak a gyerekkorom. A gyerekkorom azon része, amire normális ember nem emlékezhet. Az első szavak előtti időszak. Látom anyát és apát, amint a babakocsimat tolva arról beszélnek, hogy hogyan védjenek meg valami sötét ellenségtől, és akkor feltűnik egy árny mögöttük. Egy olyan, aminek most a kezei között vagyok. Megérintette aput, mire ő olyan lesz, mint egy kiszáradt gyümölcs, majd egy homokdombocska marad csak utána, amit a gyenge szellő széthordott a levegőben. Anyu kétségbeesetten próbált tenni valamit, miközben felvesz az ölébe, hogy ha elvisznek, legalább ne maradjak anya nélkül. Mintha bármit is számítana. A nyakában lógó amulettet szorongatom, a számba veszem, mint egy cumit. Legalább addig sem sírok. Anya inkább menekülni próbál most, hogy már semmit sem tehet azért, hogy megmentse aput. Már éppen megérintené anyu vállát a sötét fickó, mikor egy fénycsóva tör elő a medálból, amitől az árny megriad, és elszáll, majd eltűnik. Anyu lihegve lassít, magához szorít és halk zokogásba kezd. Most már tudom, hogy apa nem autóbalesetben halt meg. De fel kell ébrednem, ha csak nem haltam meg máris. Nem. Érzem, hogy dobog a szívem. Gyenge, alig hallható lüktetések a mellkasomban. Úgy érzem magam, mintha zuhannék, és hangokat hallok a fejem hátsó részeiből. Semmit sem tudok kivenni belőle. A hang sem ismerős. Olyan, mintha egy tömegben lennék, és mindenki egyszerre egészen mást mondana. Próbálok koncentrálni, mire a hang tulajdonosa is kivehetőbb lesz, és már a tömeg is ugyanazt mondja. A nevemet kántálják, illetve már csak egy női hang szólongat. Egy nagyon ismerős női hang. Nem is akárkié: Anyáé. Próbálok neki gondolatban válaszolni, sikertelenül. A hangszín megváltozik, már nem anya hangjára emlékeztet, sokkal inkább Loláéra. Egy nagy halom csillag után sikerült kinyitnom a szemem, és most én próbálok élesebben látni. Végre meglátom az aggódó Lola, a kétségbeesett Stacie és a holt közömbösnek látszó Jason arcát. A szobámban vagyok, pontosabban Jason-ék vendégszobájában. De ez már legalább tíz éve az én szobám. Tíz hosszú éve halt meg az utolsó tagja is a családomnak. Apu, anyu, a nagyszüleim, nagynéni, nagybácsi, unokatestvérek. Az elhalálozásuk sorrendje. A dátumokat is pontosan tudom. Augusztus 24, a születésnapom. Mindenkit az évnek ugyan azon a napján vettek el tőlem. Éppen csak az évszám változott. Liza, Stacie-ék édesanyja hat évesen talált rám, ahogy az utcán csellengtem, és befogadott a családjukba. Az akkor velem egyidős Stacie és a nyolc éves ikerpár hamar megszeretett. Most már úgy bánnak velem, mintha a testvérük, de mégis csak a barátjuk lennék. Ez a törődés tükröződik most az arcukról. Illetve csak a lányokéról.

- April! Minden rendben? Kiabáltál, és amikor felértünk, úgy néztél ki, mint aki halott. - ölelgetett szorosan Lola. - Jason! Hozz egy pohár vizet April-nek! - Jason nem mozdult, csak rám meredt, és az aggodalom halvány jelét vettem észre az arcán. - MOST! - ezt a „Most” felszólítást Lola olyan hangerővel mondta, hogy Jason megrázkódott egy picit, és már szaladt is vízért. Szóval ez csak egy álom volt, és tényleg meghaltam egy kis időre. De mi hozott vissza? És miért álmodtam olyan valóságosnak? Dermedten bambulok magam elé és dünnyögést hallok, amire felfigyelek. Látom, hogy Stacie szája mozog, és nekem próbál mondani valamit. Befejezte, és valószínűleg a válaszomat várja. Vissza kéne kérdeznem, de nem megy. Nem nyílik a szám. Az ablak alatti íróasztalhoz kéne mennem, hogy legalább írással kommunikálni tudjak velük, de semmim sem mozdul. Már a fejemet sem tudom forgatni, a kezem sem emelkedik, hogy legalább el tudjam mutogatni, mi a helyzet. Semmi. A testem teljesen kikapcsolt. Látom, ahogy Stacie mond valamit, majd közelebb lép, rázogat és mozog a szája, de már dünnyögést sem hallok. Látom, ahogy Lolát a sírás kerülgeti és azt is, hogy Jason megjelenik az ajtóban, kezében a vízzel, mikor meglátja, mi van velem, kiesik a pohár a kezéből, és már ő sem fogja vissza az érzéseit. De minderre én már nem tudok reagálni. Ismét jön a köd, és megint jönnek a feltörő emlék-álmok, egy újabb „halál”.

Úgy négy éves lehetek, de erre az esetre nem emlékszem. Egy virágokkal teli mezőn üldözök egy gyönyörű pillangót, mikor nagymama, anyu édesanyja hív. A mező szélén egy lepusztultnak tűnő házacska áll, de mikor belépek az ajtón, egyáltalán nem tűnik olyannak. Minden rendezett, a falak sem repedezettek, és még a dekoráció és a bútorok is ízlésesek. Nagyi a konyhában az ölébe ültet, és éppen arról mesél, hogy ma megismerem a nagyszüleimet, apu ágáról. A nyakamban ott csillog anyu amulettje, a halála után az enyém lett. Nagypapa éppen akkor jött ki a szobájából, széles mosollyal, kezei a háta mögött. Tudtam mi következik most. Lepattanok Nagyi öléből és Nagypapi elé szaladok, mire ő előre fogja tenni a kezeit, én rábökök a jobb kezére, és kapok egy csokit. Úgy történt, ahogy gondoltam, kivéve a csokis részt. Nagypapa kezében ugyanis nem csoki, hanem egy kicsi kristályszobor volt, ami egy szitakötőt ábrázolt. Ennek is éppen annyira örültem, mintha csokit kaptam volna. A zsebembe raktam, mikor hirtelen kopogtattak. Én az ajtóhoz szaladtam, és vártam, hogy Nagymama ajtót nyisson. Nagyon izgatott voltam, hiszen akkor láttam először az apai nagyszüleimet. Nagyi lassan, de biztosan elér az ajtóig, és mikor kinyitja, én már ugranék a túloldalon ácsorgók nyakába, de Nagypapa (akinek szintén sikerült eljönni a szobaajtótól a bejárati ajtóig), visszaránt, majd a fülembe súgja: „Fuss minél messzebb, ne nézz és ne gyere vissza!”. Megfogadom a tanácsát, mert már felkészítettek arra, hogy egyszer el fog jönni az a nap, mikor egyedül el kell mennem, és nem vihetem a játékaimat és az egyéb nekem kedves tárgyaimat. Szaladok a ház mögötti erdőségbe, mikor először Nagyit, aztán Nagypapit hallom kiabálni. De nem mehetek és nem is nézhetek vissza. Futnom kell, minél messzebb. A könnyeimtől alig látom, merre megyek vagy hogy mi van előttem, de akkor sem lassítok, és ez lesz a vesztem. Már láttam az erdő szélét, de nem számoltam az ott lévő gyors folyású patakkal. Próbáltam megállni, de a part az áradás miatt túl sáros volt, ezért hanyatt estem, a fejemet egy kőbe ütöttem és a vízbe estem. Nyilván ezért nem emlékszem semmire ebből az egészből. Minden elsötétül, és megint zuhanok. Most már egyből anya hangját hallom, de a válaszadás módjára még mindig nem sikerült ráéreznem. Azért előbb inkább megérteném és meghallgatnám, mit akar a tudtomra adni. Valami olyat mondhat, hogy: „Nincsen...veletek...világot...lát...beszélj” Hogy mi!? Ez meg mit jelentsen? Bár alig értettem belőle valamit, mert halkan mondta, azért csak nem tévedhettem nagyot. Vagy mégis? Valahogy sikerült kicsúsznia annak, hogy hangosabban és érthetőbben is beszélhetne. Nem tudom, hogy csináltam, hogy tudtam kimondani, de összejött, és most csak ez számít. Anya elkezdett hangosan és érthetőbben beszélni, így már tényleg megérthettem, hogy mit mondott, és biztosan állíthatom, hogy nem azt, amire én gondoltam, hanem a következőt: „Kincsem! Szeretlek, Vigyázok rád, ne félj!” Így már minden világos. És miért ájulok el folyton? Mi ez az egész? Ő biztos tudja. Meg kéne kérdeznem. De ez már nem megy. Megint a csillagok, és felébredtem. A helyiség teljesen ismeretlen, és egy csöppnyit barátságtalan. Fehér falak, nyikorgó vaságy, ellenszenvesnek tűnő orvosok és betegszag. Kórházba hoztak. Mindig is irtóztam a kórházaktól, mert ott mindenért tűt döfnek az emberbe, és világéletemben injekcióstű-fóbiám volt. Hacsak leírva látom, elfog a félelem és sírni kezdek. Erre idehoztak, hogy megkínoztathassanak. Kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy azon gondolkozzak, hogy hogyan szökhetnék meg innen anélkül, hogy észrevennének, de úgy döntöttem, most inkább ezt helyezem előtérbe. Lassan felülök az ágyban, körbenézek, felmérem a terepet. Se egy orvos, se egy nővér nincs a közelben. A szobatársam alszik, csak a tévében megy a híradó. Kitámolygok a folyosóra, szép csendben. A kijárat a nyitott orvosi szoba után van. Ha odáig eljutok, szabad a pálya. Lábujjhegyen elosonok az ajtóig, óvatosan bekukkantok, hogy megnézzem, hány ember elől kell majd menekülnöm, ha úgy adódik. A kis szobában alig hatan voltak, nevetgéltek, ettek, beszélgettek. Mikor megfordultam, hogy elhúzzak, amilyen gyorsan csak tudok, egy húsz év körüli orvossal találtam szembe magam. Bukta. Ennyit a tervemről.

- April Midmeyer? - basszus. Ennyit az inkognitóról is.

- Igen. - mondtam lesütött fejjel.

- Mi a probléma?

Ki kell találnom valami érvet, hogy végre békén hagyjon, és elszökhessek.

- Nem találom a mosdót. - tökéletes. Csak nem fogja végigasszisztálni, és feltűnés nélkül eltűnhetek erről az átkozott helyről. - Megmutatná, merre van?

- Persze. Kérem kövessen! - elindultunk visszafelé, a szobák irányába. Egyre nehezebbnek tűnik a szökés. A szívem a torkomban dobog, annyira izgulok és félek. - A folyosó végén lesz bal oldalt. Nem fog elájulni? Elkísérjem? - Na még csak az kéne.

- Nem lesz semmi gond, köszönöm szépen a segítségét.

- Szóra sem érdemes. Ha esetleg még segíthetek valamiben, az orvosi szobában megtalál.

- Rendben, köszönöm. - mondtam, és már indultam is el a mosdó irányába. Hogy minek, azt nem tudom. Visszanézek, hogy a fickó ott van-e még. A szemével követte minden mozdulatomat, így muszáj fenntartanom a látszatot, hogy tényleg ki kell mennem. Elbotorkálok az ajtóig, bemegyek, a csapnál megmosom az arcom és egy ideig a sápadt ábrázatommal szemezek a tükörben. Hogy jutok ki innen? Sokkal szívesebben görnyednék az iskolapadban, mint egy olyan helyen, ahol fehér köpenyben mászkáló emberkék a nyakukba akasztott sztetoszkóppal császka-mászkálnak a rideg folyosókon. Az ajtón kilépve, egy árva arra kallódó lelket sem látok, a fiatal orvos is eltűnt. Megint sebesebben kezd verni a szívem, és elindulok a kijárat felé. Ám a vizsgáló előtt megtorpanok. Az ajtó tárva nyitva, de senki sincs bent. Papírok az asztalon, tűk és egyéb orvosi segédeszközök mellette egy tárolón. Álljunk csak meg! A papírokra nem diagnózisokat szoktak leirkálni? Talán ők tudják, mi bajom. Körülnézek, hogy senki sem lesz-e tanúja annak a rémségnek, amit most készülök elkövetni, majd belépek. Eljutok az íróasztalig, és a legfölső lapon megtalálom a nevem. De a papíron minden azon az átkozott latin nyelven van leírva és egy kukkot sem értek abból, amit odaírtak.

- Kisasszony! Segíthetek valamiben? - ijedten fordultam hátra. Egy nővérke ácsorgott az ajtóban. Most mi lesz? Nem mondhatom, hogy a mosdót keresem és azt sem, hogy eltévedtem, mert teljesen nyilvánvaló, hogy szándékosan kerültem ide és az asztalról elvett kórlapot fogdosom a kezemben. Ismételten hallom a dünnyögést, megint nem mozdul semmim, lüktet a fejem, jön a köd és életem egyik újabb elfeledett történése. Nem gondoltam volna, hogy egyszer még örülni fogok ennek. Az öt éves énemet látom Gemma és Lucas Lesdren társaságában. Ők az unokatestvéreim, mindketten tizennyolc évesek. Össze kellett költözniük miattam, és mivel mind a kettőjük egyedülálló (még), ez nem is volt nagy gond. Gemma éppen a konyhában, a pultnál ügyködött az ebéden, Lucas pedig a konyhaasztalnál mutogatta nekem a régi fényképeit magáról, Gemma-ról és a szüleikről, azaz anya nővéréről és az ő férjéről. Az konyhaablak párkányán gyönyörű, kék tollazatú madarak tanyáznak, amik elvonták a figyelmem. Mikor ezt Lucas észrevette, abbahagyta a múltja felidézését és ő is a madarakat kezdte el bámulni velem. Én odaszaladtam Gemma-hoz, és kértem tőle egy szelet kenyeret, hogy etethessem őket. Mikor megkaptam, fogtam egy széket, az ablakhoz futottam, kinyitottam, de a madarak elrepültek. Csalódottan ácsorogtam a széken, és néztem a messzeségbe repülő madárkákat, majd letekintettem a nyüzsgő útra: a sietve sétáló emberekre és a dudáló autókra. A panelház kilencedik emeletéről mindez úgy hatott, mintha hangyákat látnék. Hirtelen sötét árnyak tűntek fel az égen, és elindultak az ablak felé, amiből kinéztem. Riadtan csuktam be az ablakot, elkezdtem Lucas-t és Gemma-t rángatni, és ösztönözni a menekülésre. Mindent elhajítva Lucas felkapott, Gemma pedig felkapott néhány takarót a hálóból és már rohant is utánunk. Az árnyak eközben bejutottak a konyhába, és a bejárati ajtó felé vették az irányt. Gemma-nak éppen hogy csak sikerült becsuknia az ajtót, mielőtt utolérhették volna. A lépcsőt választottuk menekülési útvonalnak, úgy gondoltuk, a lift túl lassú és túl kockázatos lenne a lépcsőhöz képest. Bár nem mintha a lépcsőn olyan „hű de gyorsan” lejutnánk. Hallottuk, ahogy az ajtó egy hatalmas dörrenéssel kicsapódik. A hatodik emeleti lépcsőfordulóról is hallható volt a hangzavar. Lucas alig bírta szedni a lábait, Gemma szintúgy. Az árnyak és Gemma között alig volt egy méter. Lucas rohant tovább, én behunytam a szemem, és mikor kinyitottam, hogy megnézzem, mi van Gemma-val, már nem láttam sehol. Helyette a két üldözőnket véltem magam előtt látni, és a fejük fölött a II. emelet tábláját. A távolság csökken...két méter...másfél méter...egy méter...fél méter...Az előrébb lévő készül megérinteni. A medál, amit anyutól örököltem, felcsillan, és az árny egy sikoly-szerű hanggal távozik. Egy kész, egy maradt. Földszint. Mindjárt elérjük a kaput, de valahogy ki is kéne nyitni. Ha megállunk gombot nyomni, elkap. Tulajdonképpen bármit csinálunk, elkap, és nem úgy tűnik, mint aki megriadt volna, látván a társa vesztét. Mintha nem érdekelné, hogy rajtam van az amulett, és ha belehal is, elrabol, és magával visz a halálba. Az előtérbe nyíló ajtónál Lucas megbotlik, és elejt. Az árny természetesen elkapja, és Lucas-ból nem maradt semmi. Én elgurultam, messze az árnytól és Lucas-tól. A fejem a falba ütődött, elájultam. De mivel még élek, biztos, hogy anyu amulettje mentett meg az utolsó sötét fickótól. Most nem hallok hangokat. Egyszerűen csak zuhanok egy világos fényforrás felé. A fény elérése után egy hófehér, légüres térben lebegtem. Hogy mit keresek itt, és mit kéne tennem most, arról fogalmam sincs. Csak úgy vagyok, tehetetlenül a „mit tudom én hol” kellős közepén. Magamhoz sem tudok térni. Valami stabil emlékbe, érzésbe vagy emberbe kéne kapaszkodni és visszarántani magamat a való világba. De mi legyen az? Jason. Jason, és amikor próbáltam magához téríteni, mikor üldöztek. NEM! Az csupán egy álom volt. Egy édes, ám mégis borzalmas álom. Megvan! Amikor aggódva állt az ágyam előtt, mikor sikerült felkelnem abból a rémálomból. Próbálom felidézni az esetet: Jason arcát, mikor Lola parancsára sem mozdult, mert annyira meg volt ijedve, és az érzést, ami elfogott, mikor ennek szerencsére még a tanúja lehettem. Érzem, hogy ismét zuhanok, a fehérség eltűnik, kinyílik a szemem és egy ismeretlen helyen találom magam. Ez már nem a kórházi szoba, de nem is az orvosi szoba, ahol az iratokat nézegettem. Homályosan látok, de a fák hiányos lobjai között átszűrődő fényből tudom, hogy szabadban fekszem, egy erdős helyen. De hogy kerültem ide? A nővér vagy az orvosok nem lehettek, mert ugyan minek cipelnének ki egy erdő közepére, hogy aztán itt hagyjanak? Hangokat hallok, de nem a fejemben. Egy nő, vagyis egy tinédzserkorú lány és egy, körülbelül vele egyidős fiú veszekszik.

- Jewel! Ha még egyszer hozzáérsz, hidd el, nem leszek olyan elnéző, mint a múltkor! - kiáltozik a fiú.

- Most mi a bajod, Jade? Miért kell felhúznod magad minden egyes alkalommal, ha az egyik dolgodhoz érek? - kiabált vissza a lány - Bocsánat, hogy szanaszét hagyod mindened, és egy sejtem hozzáért a te szétdobált cuccaid egyikéhez!

A fejem így is eléggé hasogatott, de most már szétrobbanni készül. Szó szerint. A darabkáimat meg majd vakarhatják le a fák törzséről, vagy felzabáltathatják a húsevő erdei állatokkal.

- Úgy látom, Csipkerózsika magához tért. - jelentette ki a fiú, miközben letérdelt mellém. Sikerült teljesen magamhoz térnem, így tökéletesen látok mindent. A fiúnak sötétzöld haja, zöld szemei vannak, egy szürke, testhez simuló pólót és egy farmert visel. - Jól aludtál, szépségem? - hajol hozzám egészen közel, a szánk között alig van három centi. Egy arcra kerülő, vörös tenyérlenyomat lett a jutalma.

- Jade, te tahó! - segített be Jewel, egy tarkócsapással - Normális vagy? - ha szemmel ölni lehetne, Jewel tengerkék szemeivel már elég brutális módon kicsinálta volna Jade-et. A lány szemhéja aranysárga festékkel ki van festve. Hosszú, szőke haját átdobta a válla fölött, és láthatóvá vált a fülbevalója, amin a jel, kísértetiesen megegyezett a mintával, ami anyu amulettjén van. Jobb kezének gyűrűsujján egy elegáns gyémántgyűrű ékeskedik, nyakában egy aranylánc, amin a medál nagyon is passzol a vajszínű, kivágott felsőjéhez. Alul rajta is farmer van. - Ne haragudj rá! Ő ilyen. Öntörvényű, egoista szoknyavadász. - a szemén látszik, hogy a fiúnak címezte ezt a felsorolást. - Kezelhetetlen. - segít ülő helyzetbe kerülni, miközben Jade-et az összes lehetséges módon próbálja ellökdösni a közelemből. Én közben a fejemet fogom. - Gyere! Beviszünk. Jade! Gyere ide és segíts! - a zöld hajú szoknyavadász a parancsszóra azonnal ugrott.

- Hogy kerültem ide? - szólalok meg alig hallhatóan, miközben cipelnek. Most csak ennyi telik tőlem.

- Tessék? - kérdez vissza Jewel. Megerőltetem magam, és sikerül valamivel hallhatóbban megismételnem a kérdést.

- Azt kérdeztem, hogy hogy kerültem ide?

- Ez egy nagyon jó kérdés, tündérem. - nyájaskodik Jade.

- Te csak fogd be! Te vagy a hibás azért, mert csak most tért magához. - rivallt rá a lány.

- Mit húzod fel magad ezen? Nem tök mindegy, hogy most tér magához, vagy fél órával ezelőtt? Legalább alszik egy jót, és addig sincs azon a rémséges helyen. Hogy is hívják?

Jewel vállat von. Én megköszörültem a torkom, és kipréseltem magamból:

- Kórház?

- Igen, igen. Azaz. Kórház. Köszönöm, szépségem. - nyálas. Az ilyet meg tudnám fojtani, de mivel nincs elég erőm hozzá, tűrnöm kell. Legalább ő egyetért velem abban, hogy a kórház, szörnyű építmény. A fák közül kiérve egy mezőre értünk. A hely nagyon ismerős. Ez az a mező, ahol négy évesen szaladgáltam, és ahol a nagyszüleim kunyhója áll. Legalábbis úgy gondolom, hogy itt vagyok. Nem sokára egy kis ház ajtajában letesznek a földre, Jewel kopog, Jade pedig a zöld szemeivel hol a zöld szemeimbe néz, hol a barna, tépett, félhosszú hajjal körülvett arcomat méricskéli, hol pedig a nyakamat és az attól lefelé levő, kidomborodó testrészpáromat. Nem szólok semmit. Erőpocsékolás lenne. Inkább hallgatom, mit beszél a lány az ajtónál, legalább az eltereli a figyelmemet. Egy ritmus szerint kopog, gondolom ez valami jel lehet a bent tanyázóknak, hogy nem ellenség jön, hanem barát.

- Nem jöhetsz be, amíg nem mondod a jelszót! - egy fiú az ajtó túloldalán meglehetősen jókedvű. Annyira, hogy még ezt a mondatot is énekelte.

- Ne szórakozz, Silver! Nem vagyok abban a hangulatomban. Egyébként meg, hoztam neked valakit.

Mi az, hogy „Hoztam neked valakit”? Meg akar etetni ezzel a Silver fickóval? Egyáltalán az az alak ember odabent? Elfog a félelem, remegni kezd mindenem. Mit akarnak tenni velem? Kik ezek, és hogy kerültem ide? És még valami: A Jade nem lány név?

Írta:Dora

Weblap készítés ingyen